Velence / Fejér megye / Magyarország
Története
Velence a Buda és az Adriai-tenger között futó fő kereskedelmi út mellett feküdt, így
már a római korban komoly településnek számított a Savaria és Aquincum között futó hadiúton.
A középkorban valószínűleg székesfehérvári épületeken dolgozó olasz, velencei mesteremberek
éltek itt.
Ők adhatták a település nevét.
A település legrégebbi temploma az 1690 körül épült református templom.
A 19. században a városban élt Molla Szádik, akinek a sírját a helyi temetőben találjuk.
Az 1930-as években a község, Gárdonyhoz hasonlóan, üdülőfaluvá vált, komoly
fejlődésnek indult.
Az 1970-es években ismét fellendülő Velencén épült meg az ország első Ifjúsági és Kiránduló Központja.
2004-ben városi rangot kapott a település.
2014-ben adták át a Velence Korzót, mely beruházás a Velencei-tó Kapuja projekt keretében valósult meg.
Velencei - tó
A földtörténeti szempontból fiatal tó csupán 12-15 ezer éve, két párhuzamos törésvonal
között alakulhatott ki.
Az árkos mélyedést egyrészt a zivataros szelek egyre jobban kimosták, másrészt a hordalékok,
a felszíni vizek és esőzések, továbbá a környéken élő birtokosok újra és újra feltöltötték,
tehát a tó hol kiáradt, hol kiszáradt.
A tó az elmúlt másfél évezred folyamán tizennégyszer, azaz átlagosan mintegy 100 évente
kiszáradt.
A legutóbbi ilyen eset 1863 és 1866 között volt, amikor a Fertő is erre a sorsra jutott.
Ebben az időszakban huszárok gyakorlatoztak a kiszáradt mederben.
Ezzel szemben több alkalommal kiáradt, elöntve a parti területeket: a legjelentősebbek
az 1838-as és az 1963-as tavaszi áradások voltak.
Jelenleg a tó természetes életútjának körülbelül a felénél tart, külső beavatkozások nélkül
az elláposodás, majd feltöltődés lesz a sorsa néhány évezreden belül, a mederkotrás viszont
drasztikus beavatkozás a tó élővilágába, a kitermelt több millió köbméter iszapnak a tavon
kívülre való elszállítása és elhelyezése szinte megoldhatatlan feladat.
Az 1960-as évek végén kezdődött meg a tó akkori korszellemnek megfelelő szabályozása,
ebben a természetvédelem mai szempontjai nem szerepeltek, ennek során a partvonal
körülbelül felében a tó eredeti arculata teljesen elveszett.
A szabályozás keretében a Dinnyés–Kajtori-csatornán Dinnyésnél zsilipet, a
Császár-vízen Zámolynál (1971-ben) és Pátkánál (1975-ben) víztározót építettek.
A tó medrének mintegy 50%-át 1977–1978-ban kotrással kimélyítették.
A felgyűlt kotrási iszapból alakították ki mintegy 1 millió m³ iszap és nád felhasználásával
a Cserepes-szigetet – amelyet ezt követően 6 m-es betoncölöpökkel cölöpöztek körbe –,
valamint a Velencei-szigetet.
A kotrás hatására a nádasok aránya a tó felületének 60%-áról 40%-ára szorult vissza.
A partvonal feltöltése és beton védművekkel való kiépítése miatt a természetes tópart
csak kevés helyen maradt meg.
Az északkeleti parton a feltöltések miatt a tóból mintegy 100 méteres sáv elveszett.
Az egykori partvonal közvetlenül az országút mentén húzódott, vonalát a még élő fűzfák
mutatják.
A tómeder feltöltött helyén strandot, bevásárlóközpontot, üdülőparkot építettek, a maradék
területet felparcellázták.
Az északi partvonal kelet felé eső szakaszán két és fél kilométer hosszban evezős pályát
építettek, a természetes környezet, nádas itt sem maradt meg.
A tópart természetközeli arculatát nagyarányú építkezések változtatták meg.
Az első nagyobb modern épület az Expressz Ifi szálló volt a velencei vasútállomás mellett,
ez az 1970-es évek elején épült.
2000 után a közel egy évszázadig működő régi strand helyén több épületből álló wellness-szálló
létesült, majd 2010 körül kezdődött a feltöltött északkeleti parton a pláza építése.
Mindezek a változások végleg eltüntették a tó nagy részének természetközeli arculatát.
3.0 (CGBY-SA-3.0)